Mondd, te, Montenegró milyen?

A magyarok nem sokat tudnak Montenegróról. Utam során rendes facebooklakóként naponta bejelentkeztem, hazaérkezve mégis a következő kérdésekkel szembesültem: na, milyen volt Bosznia? Mit csináltál Macedóniában? Nem veszélyes az az Albánia?

A fekete hegyek országa, Montenegró, azaz Crna Gora 2006 óta független állam. A Podgoricától északra fekvő rész tele van fenséges hegyekkel, vadregényes szurdokokkal és remek túralehetőségekkel, szóval oda még vissza kell mennem, hiszen ez alkalommal dél felé húztam.

Normális ember nem ilyenkor megy a tengerhez, mondják, de én sose voltam normális. Ilyentájt a hátizsákos őrülteké a placc, márciust írunk, tényleg, mi a jó életért indul ilyenkor bárki is az Adriára?

A podgoricai reptérről Bar településre visz az első utam. 10 perc séta a vasúti megállóig, ami nem több egy koszlott esőbeállónál a préri közepén. A vonat szerencsére nem csak lassít, de meg is áll, és lehet jegyet váltani a kalauznál.

A vonatból nézem a Skhodrai-tavat, eközben nem zavar, hogy az időjárás cseszik kényeztetni: esik, eláll, esik, fúj, nem áll el, és ez így megy napokig.

Bar az első település, ahol időzök. A város neve a latin Antibariumból származik, mivel az Adriai-tenger túlpartján, Itáliában épp Bari van vele szemközt. A két város közti távolság légvonalban mindössze 226 kilométer.

A bari ortodox templomról (Саборни Храм Светог Јована Владимира, Saborni Hram Svetog Jovana Vladimira) senki meg nem mondaná, hogy 2006 és 2016 között épült. Arany ragyogásával új ura lett a posztjugó városképnek, aminek a korábbi érát idéző jellegzetes darabja a helyi bevásárlóközpont:

Aztán Ulcinj, azaz Ulqini. A város, ahol a kisebbség van többségben. Itt él ugyanis a legtöbb montenegrói albán, ők teszik ki Ulcinj lakosságának 70 százalékát.

Az albánság a városképen is látszik és hallatszik: albán utcanevek, mecsetek, a müezzin hívó szava. Nincs messze a határ sem. A hegyoldalon a szombathelyi emlékmű elnagyolt mása, Jugoszlávia szelleme az öböl fölé kövülten.

Budva a következő állomáshelyem, ahol helyes kis óváros fogad, helyes templomokkal, erőddel, megannyi macskával. Este úgy gyülekeznek a téren, mint angol turisták a pesti bulinegyedben. Esőisten, meg leszel te Budva!, posztolom ki a sokadik zápor alatt.

Sveti Stefan: a félsziget, ami hotel. Az egész. Bemenni csak a szállóvendégeknek szabad, illetve fizetett túra résztvevőjeként engednek körülnézni.

Kívülről nézem csak meg, mert nem fizetett túrát tervezek. Odafelé elvitt valami busz, de a visszautat már gyalog teszem meg a parton, nem vészes távolság, 8 km Budváig, és marha jó helyek, kilátópontok vannak útközben. A nap is hajlandó sütni rám végre.

Kotorba is találok buszt. A turistaszezonban kifejezetten zsúfolt (még most is vannak nagy tengerjáró hajók az öbölben), ilyentájt viszont jól bejárható-megnézhető, hangulatos városka neve nem ige. De én igen, hirdetem a totális elmacskásodást. “Ide azért járnak az emberek, hogy minket szolgáljanak”, érzem megannyi gyalogszőrös tekintetéből a sugallatot, és amint leülök, egyikük már kotor is az ölembe.

A szintén a Kotori-öbölben fekvő Tivat kikötőjében úgy érzed magad, mintha egy egészen másik országba csöppentél volna. A luxusyachtok mellett luxusnők luxuskávéznak, az egyik kirakatban 12 millió euróért hirdetnek egy lélekvesztőt.

Utam utolsó előtti napján átzötyögök Podgoricába. A főváros első ránézésre épp olyan szép, mint Ajka vagy Csepel. Aztán megtalálod az óvárost, és… még mindig. Oké, Ajkán vagy Csepelen kevesebb a dzsámi és a minaret. Ez az oszmán birodalom öröksége, 400 évig annak a része volt a város, majd a későbbi korok inkább csak lefelé vitték az összképet.

Ahol a Ribnica belefolyik a Moračába, az a város legszebb pontja lehetne, ha nem volna tele szeméttel. Közel egy hét után már nem igazán csodálkozom ezen, a turisztikai célpontokat leszámítva sajnos ez általános jelenség Montenegróban.

Egy kellemes kultúrmeglepetés: Vlagyimir Viszockij. A legendás orosz énekes szobra a Moszkva-híd egyik végénél áll.

A podgoricai szállásfoglalásom valahol elszállt a rendszerben, ez úgy derül ki, hogy a megadott címet eleve nincs szálláshely, a megadott számon meg csak montenegróiul (ez az ország hivatalos nyelve, tkp. a szerbhorvát egy változata, és alkotmányba van foglalva, hogy latin és cirill betűkkel is ér leírni) beszél valaki… A címen van viszont egy könyvelőiroda, ahol nagyon kedves emberek dolgoznak, beszélnek angolul, és egy srác fölhívja nekem a foglaláson szereplő számot.

Fél óra múlva érkezik egy nő, sűrűn elnézést kér, aztán kézzel-lábbal elmagyarázza, hogy most elvisz engem egy másik helyre, megkapom az egész lakást, a pénzt majd hagyjam az asztalon. Mármint az eredeti, egyszerű szoba árát. Amit helyette kapok: egy kétszintes lakás, 4 vagy 5 szobával, bőr garnitúrával, pezsgőfürdővel… Barátságban vagyok ezzel az országgal, azt hiszem. 🙂

kilátás az ablakomból

Látogatás ideje: 2018. március

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s