Indiába tartva, majd onnan hazafelé is megálltam egy-két napra a Közel-Keleten, hogy körülnézzek egy kicsit az Egyesült Arab Emírségekben és Ománban. Ebben a cikkben ez utóbbiról, egészen pontosan az ománi fővárosról, Maszkatról lesz szó. Mit érdemes megnézni, hogyan lehet közlekedni, mi fér bele pár napba?
Omán az Arab-félsziget délkeleti részén található, a Perzsa-öböl, az Ománi-öböl és az Arab-tenger öleli körül, vagyis fontos tengeri kapu a Közel-Kelet és az Indiai-óceán között, az ország egyik csücske a sokat emlegetett Hormuzi-szorosba lóg. Klímája forró, száraz, sivatagi, nyáron böszme nagy a hőség, Ománba inkább télen menj. A pénznem az ománi riál (OMR), a váltópénz a baisa, 1 riál kb. 800 forintot ér 2026 tavaszán. Maszkatban mindenhol tudtam kártyával fizetni.
Omán abszolút monarchia, pontosabban szultanátus, ahol a végrehajtó, törvényhozó és bírói hatalom egyaránt a szultán kezében van, aki az állam- és kormányfő, valamint a fegyveres erők főparancsnoka. A modern Ománt Kábúsz szultán (Kábúsz bin Szaíd Ál Szaíd, 1940–2020) építette fel, aki 1970-ben puccsal vette át a hatalmat az apjától, majd hatalomra kerülése után azonnal megkezdte felvilágosult reformpolitikáját: nevéhez fűződik a brit protektorátus felszámolása, az ország egyesítése, modernizációja és megnyitása a külföld felé. A jelenlegi szultán Hajszam bin Tárik, aki korábban külügyi és kulturális területen tevékenykedett.
Maszkat (arabul مَسْقَط, angolul Muscat) lakosságszámát tekintve budapestnyi város, de majdnem hétszer akkora területen fekszik. Ami azonnal feltűnik, az az utcák terjedelme, aztán az, hogy minden panoráma tartalmaz legalább egy minaretet, meg hogy embert alig látni. Itt nem igazán szokás gyalogolni, annyira messze van minden mindentől.
A családi házakon a hagyományos arab építészet, az éghajlati alkalmazkodás és a gyors urbanizáció keveréke jelenik meg. Maszkatban szinte kivétel nélkül egészen világos színű, lapos tetős házakat látni. Ennek részben praktikus oka van (napsugárzás visszaverése), részben városképi szabályozás eredménye, igyekeznek egységes, visszafogott látványt fenntartani. Fentről nézve van némi “fehér erődváros” hangulata. Lapozd végig, tettem be egy magasból készült képet is:
Vasárnap landolok, ami itt teljesen átlagos munkanap. A munkahét vasárnaptól csütörtökig tart, a péntek és a szombat számít hétvégének (ez az iszlám világban szokásos leosztás). A repteret több helyi járatos busz is érinti, az egyik majdnem házhoz visz a szállásom felé. Máris szeretem ezt a helyet.
A buszon elöl ülnek a nők, hátul a férfiak. Az ománi nők leggyakoribb nyilvános viselete a hosszú, laza, köntösszerű abaja. Bár a fekete a meghatározó, előfordulnak más színek is, például tengerészkék, bézs vagy sötétzöld, a modern változatokon gazdag hímzésekkel, díszítésekkel. A férfiak közül sokan a hagyományos hosszú, fehér öltözéket viselik, ez a disdasa (nevezik thawbnak és kandurának is).
Reggeli kávémra egy Al-Ghawi nevű helyen teszek szert 0,2 riálért. “Ománi kávé”, volt egy ilyen a menülapon. Hadd szóljon! Nos, a kávé nem az erőssége az országnak. Kissé híg, enyhén fűszeres, és meglepően lassan készül. Pedig külön megkérdeztem, hogy erős-e. Bólogatott a jóember, de nem volt igaza.
A maszkati látogatás csúcspontja a Kábúsz szultán nagymecset (Sultan Qaboos Grand Mosque), itt kezdem a hétfői városnézést, kényelmes tempóban, csak kedden fogok továbbbutazni. A Nagymecset az iszlám ibádita ágához tartozik. Kábúsz szultán maga is ibádi hívő volt, nyilván, hiszen Ománban az ibádita iszlám a domináns vallás. Az ibáditák saját vallásjogi iskolájukat követik, nem tartoznak sem a szunniták, sem a síiták közé.
Egy kis fogadóépületben önkéntes asszonyok kínálnak kávéval és datolyával, itt le lehet ülni kicsit beszélgetni, ismerkedni a hagyományokkal. A hölgyek kiválóan beszélnek angolul, én egy kínai és egy fülöp-szigeteki lánnyal együtt kötöttem ki itt egy rövid sztorizásra-nassolásra. A férfiak egy másik kis fogadóépületben tudnak ugyanígy szocializálódni.
Az építkezés hat évig tartott. A 2001-ben átadott mecset teljes befogadóképessége 20 000 fő, ebből a központi, négyzet alaprajzú imateremben 6 500 hívő fér el. A falakon a szent versek 2 cm mélyen vannak a kőbe vésve, hogy mindaddig megmaradjanak, amíg a mecset áll.
Az öt minaret az iszlám öt pillérét szimbolizálja. Az északi és déli folyosó egyaránt 240 méter hosszú, és több csarnokra oszlanak, ezek mindegyike egy-egy adott iszlám kultúra díszítését mutatja be. A déli folyosó falai mögött a mecset különböző létesítményei találhatók, pl. egy 20 000 kötetes könyvtár, valamint az Iszlám Tudományok Intézete, ahol a fiatalok vallási ismereteket sajátíthatnak el.
A fő imahely belső falait fehér és szürke márvány borítja, növénymotívumokkal és geometrikus mintákkal díszítve. A központi kupola 49 méter magasra emelkedik, és ide van felfüggesztve az a Swarowski-kristálycsillár, ami 13,7 méter magas és 7,9 méter széles, tömege pedig mintegy 9 tonna. 600 000 arannyal szegélyezett kristálydarab díszíti, és egy kis lépcső is található benne, azon tudnak közlekedni a karbantartók. Az imatermet egy hatalmas, kézzel szőtt perzsa szőnyeg (nagyon perzsa, Iránban készült) borítja: 1,7 milliárd csomó és 27 hónap munka eredménye, több száz kézműves szőtte kézzel, hagyományos növényi festékek felhasználásával.
A Kábúsz szultán nagymecset a nem muszlim látogatók számára 8:30 és 11:00 között van nyitva (pénteken zárva), a belépés ingyenes, de csak megfelelő öltözetben, nőknek fejkendőben, elfedett karokkal-lábakkal engedélyezett.
Ebéd egy pakisztáni étteremben, ami ugyan nem szándékos választás, de jó döntés: fish biryani az Al Haikalban. Amint az a képen is látszik, fogyaszthatsz asztalnál, vagy választhatod a hagyományos étkezési formát, földön ülve, az ételeket evőeszköz nélkül, jobb kézzel fogva meg.
Ománban nagyjából háromszázezer pakisztáni él, ezzel az egyik legnagyobb külföldi munkavállalói közösséget alkotják az országban, az indiaiak és a bangladesiek után. Az ország teljes lakossága kb. ötmillió fő, és a népességnek csak a fele ománi állampolgár (arabok), a többiek nagyrészt ázsiai vendégmunkások.
Jóllakottan, busszal, a Ruwinál (az egy tömegközlekedési csomópont) történő átszállással jutok le a mutrahi partra.
Mutrah az a jól összerakott hely, ahol közel van egymáshoz a halpiac (Fish Market Mutrah – van barrakuda is! Azok a hosszúak azok a talicskában!), bazár (Mutrah Souq), egy nagyon szép sétány a tenger mellett (Mutrah Corniche), a helyi erőd (Mutrah Fort), meg egy rövid, de látványos túraútvonal (biztosan Mutrah valami az is). Teljesen normális dolog 30 fokban hegyet mászni az elhagyatott régi temető mellett, nem?
Vissza a tengerpartra, séta tovább Takia negyed felé. Ez Omán vezérlőpultja, a szultáni palota (Al Alam Palace) csak kívülről tekinthető meg, és errefelé vannak a fontos hivatalok is, ahogy elnéztem. Látogatható viszont az Al Mirani erőd és a Nemzeti Múzeum. (Nem mentem be egyikbe sem, mert ekkor már több mint két hete voltam úton. Ez már az az állapot, hogy nem sok új infót vesz föl az agyam. Akkor meg minek.) Gyalogosból még annyi se, mint a mutrahi parton.
Maszkat egyáltalán nem az a klasszikus látványosságokkal teli városnézős hely, már csak a hatalmas távolságok miatt sem. De nem is Dubaj, na, nem mintha az akarna lenni. Ez inkább olyan terep, hogy sétálsz a tengerparton, benézel helyekre, eszel egy jót valahol, és (néha csak mutogatva) szóba elegyedsz barátságos idegenekkel.
Következő reggel lementem a szálláshoz legközelebb eső partszakaszra kávézni. Vagyis ez volt a terv. Kávézó ugyanis egy szál se volt lenn, csak sirályok, macskák és halászok. Ez utóbbiak megkínáltak kávéval, datolyával, vízzel. Később egy szörfkölcsönzőst is kérdeztem, hogy van-e a parton kávézó, erre ő is adott egy palack vizet, meg elmagyarázta, merre menjek. Egy-két utcával följebb több az élet.
Ebédre megint pakisztáni, mert velük nehéz hibázni, meg általában a dél-ázsiai konyhával is, szóval jöhet egy chicken karahi (mély serpenyőben készített, fűszeres egytálétel) egy riálért. Ámen. Akarom mondani, alhamdulillah. Urduul nem tudom.
A helyi busz egy ideig teljesen jól működött, mindenhová eljutottam vele. Aztán egyszer csak nem jött. Vártam. Semmi. Akkor taxi. Az otaxi appal hívtam: 14 km, 2,64 OMR. Ugyanez busszal kb. 0,3–0,4 lett volna, de hát ahhoz busz is kell. Ennyit a helyi tömegközlekedésről, nézzük a távolságit. Sőt, nemzetközit.
Mivel az Emirátusokból fogok hazarepülni, vettem egy Dubajba szóló buszjegyet az Al Khanjry Travel & Transportnál. Más társaságnak nincs is járata. Az online jegyfoglalás felejtős, csak különböző whatsappos számaik és gmailes címeik vannak, ezekről mind nem érkezett válasz napokig, viszont indulás előtti nap személyesen simán ment. Az iroda a Ruwinál van, a buszállomás mellett, kérik az útlevelet a jegyvásárláskor, a check-in indulás előtt egy órával kezdődik, helyfoglalás érkezési sorrendben.
Napi három járat megy, az indulási idők: 06:00, 15:00, 21:00 (de inkább kérdezz rá még időben, ott helyben), a jegyár egy útra 10 OMR, a menetidő 6-7 óra, a határátkeléssel együtt. A buszon van wifi és víz, szendvicset és narancslét is adtak mindenkinek, cuki kajásdobozban. Az érkezési pont Dubajban a Deira Clocktower környékén van, metróközelben.
A határnál meglehetősen sokat tipródtunk, de még mindig élhetőbb volt, mint egy átlagos vasárnap délutáni röszkei átkelés. Nem is baj, hogy besötétedett közben teljesen, az elsuhanó táj mellőzi az izgalmakat. De hát a sivatagban vagyunk…
Folyt. köv. az Egyesült Arab Emírségekből!
Látogatás ideje: 2026. február
roziutazik.hu 