Delhi, Dzsajpur és Agra után kelet felé vettem az irányt. Ez az utolsó fejezet, amelyben lesz szó az ősi városról a Gangesz partján, ahová meghalni járnak a hinduk, a nyüzsgő utcákról és a ghatok világáról, Szárnáthról, ahol Buddha megtartotta első beszédét, enni- és innivalókról, árakról, hangulatokról, és megosztom a vonatozós tapasztalataimat is.
Úgy fejeztem be az előző részt, hogy jött az ember kántálva: chai chai masala chai masala masala chai chai... A masala chai egy tradicionális indiai ital: fekete teát főznek tejjel, (túl sok) cukorral és különféle aromás fűszerekkel, pl. gyömbérrel, kardamommal, fahéjjal, szegfűszeggel, fekete borssal. Erős, fűszeres, kicsit krémes.
A vonaton már papírpohárban adják, de sok helyen ma is kulharban. A kulhar az a hagyományos, fületlen agyagpohár, amit máz és díszítés nélkül készítenek, és általában egyszer használatos az indiai utcai árusoknál. Legalább környezetbarát. Több mint 5000 éve használják, egészen az Indus-völgyi civilizáció idejéig visszamenően. A jobb oldali képen is látszik lent, de később mutatok majd egy még kulharosabb képet, amikor eljön az ideje. Vagyis a helye.
Ez a két kép Váránaszi muszlimok lakta negyedében készült, a vasút közelében. A környéken (ami jóval tisztább és rendezettebb, mint az átlagos indiai utcák) egymást érik a bambuszfeldolgozó kis üzemek, csak a zajból lehet sejteni, melyik házban laknak, melyikben dolgoznak. Bár ez összefolyik… akár a nyál a számban, ahogy jönnek az illatok az egyik teraszról. Banarasi rasgulla, ez a cukros vízben főtt puha golyó, rá lehet szokni erre is. Kávé nem volt, tea se, de elküldték érte a gyereket (mindenhol van legalább egy gyerek, akit el lehet szalajtani dolgokért), aki hozott is pár percen belül nejlonzacskóban egy adag lefőzöttet. Kínáltak többféle édességgel, snackkel, pénzt nem fogadtak el. Egyszerűen ilyen vendégszeretőek.
Váránaszi (angolul Varanasi, hindiül वाराणसी) Uttar Prades államban található, és India egyik legrégebben folyamatosan lakott városa. Korábbi neve Benáresz, de Kashi néven is ismert, amely spirituális jelentőségére utal: „a fény városa”. Váránaszi nem szép a klasszikus értelemben. Nem kényelmes, nem könnyű, sokkal inkább egy nyers és őszinte város.
Életképek. Vidéki lányok állnak színes szárikban egy mozgólépcső aljánál. Nézik, de nem mernek rálépni. Velük van egy férfi meg egy kisgyerek is. Percekig tartó tanácskozás, aztán a pasas végül felkapja a gyereket, leül a lépcsőre, így utaznak fel. A csajok mennek a nemmozgólépcsőn.
Valahol eszem egy samosát. Igazából bármikor, bárhol eszem egy samosát, mert a samosa nagy barátommá válik már az első Indiában töltött napjaimban. Nagyon laktató, kívül ropogós tészta, belül fűszeres, krumplis töltelék, és mindenhol lehet kapni.
„Ne itt dohányozzon, mam, itt egy isten!” – szólnak rám egy apró szentély közelében. Olyanból minden utcára több is jut, én vétkem, hogy ezt épp nem vettem észre. Néhol tényleg nehéz eldönteni, mi számít szentnek, és mi az, ami csak dekoráció. Kicsit arrébb egy árusnál próbálok cigarettát venni. Szálanként adná, egész dobozzal vennék. Végigtúr mindent, talál egy bontott csomagot, amiből csak három szál hiányzik. Odaadja akciósan.
Az ubertaxist, aki hosszan instruált volna, hogy hova kepesszek át a bejelölt találkozási pont helyett az áthatolhatatlan tömegben, csak azért nem küldtem el melegebb éghajlatra, mert már ott voltunk. Menjen ő hova…
Kalitkás emberek járják az utcákat. Azért fogják be és adják el a madarakat, hogy szabadon lehessen engedni őket. Ezzel is lehet jó pontokat szerezni a következő életre. Velem inkább akkor lehetne madarat fogatni, ha találnék egy igazán tetsző táskát, jut eszembe az árusok kínálatát szemlézve. Találtam is, 80 rúpiáért. Az kb. 270 forint.
Váránasziban a halál az élet része, teljesen természetes, hogy a zsúfolt utcán, a zűrzavaros forgalomban férfiak egy csoportja halad el melletted, vállukon hordozva a család elhunyt tagját, narancssárga lepelbe tekerve. Úgy tartják, akit Váránasziban hamvasztanak el, az megszabadul a reinkarnáció körforgásától. Spirituális eutanázia. A ghatoknál, a folyópartra vezető lépcsősoroknál éjjel-nappal égnek a máglyák, amiket a 3500 éve őrzött tűzzel gyújtanak meg. A test néhány óra alatt hamuvá válik, aztán beleszórják a Gangeszbe. A szent folyóban fürödni is szokás – a lelket jobban tisztítja, mint a testet.
A hinduk hite szerint a hamvasztás elhozza a móksát, vagyis a lélek megszabadulását a reinkarnáció körforgásából. A reinkarnáció és az újjászületés közötti különbség alapvetően abban rejlik, hogy létezik-e állandó lélek. A hinduizmus szerint igen: az átman, az örök lélek a halál után új testbe költözik. A buddhizmus viszont ezt tagadja, ott nincs állandó „én”, hanem a tettek következményei, a karmikus energiák folytatódnak egy új létformában. (Azt, hogy mi történik a halál után az indiai temetkezési szokások tüzében, Leveles Zoltán kiválóan elmagyarázza.)
A Manikarnika-ghatnál végignézem, hogy gyújtják meg a máglyát egy halott alatt, aztán hajóra szállok. Nevezhetjük fejlettebb csónaknak is. A ghatok a vízről látszanak a legjobban.
A Gangesz partján húzódó, 84 lépcsősorból álló rendszer a város spirituális, kulturális és társadalmi központja. A teraszos kialakítású lépcsőket rituális fürdésre, reggeli imákra és az esti ganga aarti szertartásra használják. A legtöbb ghat a XVIII. században épült, templomok és paloták szegélyezik őket. Hamvasztásra napjainkban a Manikarnika- és a Harishchandra-ghat szolgál.
A partot jónéhány szádhu, “holy man”, azaz “szent ember” lakja. Így mutatkozik be újdonsült haverom is, aki fehérre festve, pucéran sétál fel s alá, és akinek a neve B-vel kezdődik, nagyon hosszú, sajnos képtelen voltam megjegyezni. Mentségemre szolgáljon, ő is háromszor megkérdezte az enyémet, pedig csak a Rozit mondtam. Búcsúzóul a kézfejemhez nyomja a homlokát, ahogy a macskák szokták. Odébb egy másikuk épp megdobál valamivel egy embert…
Könnyű szél kel a Gangesz felől, kifújja a szememből a szentet az őrülttől elválasztó hajszálat.
A szádhuk aszkéták, minden világi kötődést elengedve, szinte teljes lemondásban keresik a spirituális felszabadulást. Vannak kamuszádhuk is. Az egyik pózolós „szent ember” például 100 rúpiát kért volna egy fotóért, egy másikat épp elcsíptem, amint pihenőt tartott, napszemcsiben egy spanglival.
A Ratneshwar Mahadev templom az egyik legkülönösebb látvány a Gangesz partján. A templomnak kb. 9 fokos dőlése van, ami még a pisai ferde toronyénál is nagyobb eltérés a függőlegestől. A XIX. században épült, és az 1860-as évekből fennmaradt fényképek szerint akkor még egyenesen állt. A dőlést okozhatja szerkezeti hiba, a laza, üledékes talaj, vagy akár egy szülői átok is: a legenda szerint a templomot egy férfi az édesanyja tiszteletére építtette, ám az asszony úgy vélte, hogy az anyai szeretet és gondoskodás soha nem törleszthető… A templom ráadásul annyira közel van a folyóhoz, hogy sokszor víz alá kerül egy része, volt már ráá példa, hogy a pap merülve végezte el a szertartást.
Szárnáth (hindi nyelven: सारनाथ, angolul: Sarnath) Váránaszi határában található. A 8-10 kilométeres táv dacára mára egybenőtt a két település, de teljesen más hangulatot árasztanak: míg a nagyváros zajos, kaotikus és intenzív, Szárnáth sokkal nyugodtabb, rendezettebb, szinte meditatív hely. Jó, a bazársort leszámítva.
A legjobb szállásomat itt találom: a Mohit Guest House minden szempontból felülmúlta a várakozásaimat. Egy esküvő miatt nem az eredetileg foglalt szobámat kaptam, hanem egy csöndesebb, deluxe kategóriájút, és a háziúr sűrűn elnézést kért a kellemetlenségért. Soha rosszabb kellemetlenséget! Mohit az a vendéglátó, akinek tényleg fontos, hogy jól érezd magad, segített egy csomó apróságban, pl. elintézett helyettem egy helyi telefonhívást – és nem borravaló reményében.
Az Ashok Roadon, a tibeti kifőzdében non-veg mixed fried rice (az egy olyan mindegytálétel) és gőzölt kenyér, 140 rúpiáért. Reggelizni is visszamentem, akkor egg bhurji (rántottaféleség), kenyér és tibeti vajas tea volt a menü. A vajas tea jobb dolog ám, mint amilyennek hangzik.
Szárnáth a buddhisták egyik legfontosabb zarándokhelye. Ez az a hely, a Szarvas-park, ahol Buddha a megvilágosodása után “megforgatta a tan kerekét”: itt tartotta első beszédét, útjára indítva a leendő vallást, i. e. 528-ban. Az ókori romokon kívül ma már ötven buddhista templom van Szárnáthban, köztük tibeti, japán, thai, kínai, kambodzsai…
A Szarvas-park elnevezés azt az ősi legendát idézi fel, amely szerint Buddha egy korábbi életében szarvasként élt. Amikor egy király egy vemhes nőstény szarvast készült elejteni, ő felajánlotta a saját életét, hogy megmentse az állatot. A királyt mélyen megrendítette ez az önfeláldozó gesztus, ezért végül nemcsak a szarvas életét kímélte meg, de alapított egy egész szarvasmenedéket.
Buddha Szárnáthban alapította meg a szanghát, vagyis a szerzetesi közösséget, innen indult el az a tanítás, amely később fél Ázsiát átformálta. Buddha élete során többször is visszatért ide. Szárnáth már az ókorban vallási és oktatási központtá nőtte ki magát, kolostorokkal és templomokkal. Olyan eszes kínai zarándokok is felkeresték (pl. Fa-hszien és Hszüan-cang), akik részletes leírásokat hagytak hátra a helyről.
A régészeti park (Sarnath Archaeological Garden vagy Buddhist Site) pénztára később nyit, mint maga a hely. Addig csak online lehet jegyet venni, vagy, ha mint nekem, épp nincs mobilneted, akkor azonnal ott terem egy fickó, megveszi helyetted, odaadod neki a pénzt (300 vagy 400 rúpia volt, elfelejtettem felírni), mindezt a kapuban álló jegyszedő előtt, aki rábólint a pasas telefonjára, mehetsz.
A romok között sétálva a Dhamekh-sztúpa a legmeghatározóbb látvány. Az V. században épült, és a hagyomány szerint azon a helyen áll, ahol Buddha az első tanítását adta öt tanítványának. Masszív, időtlen építmény.
Épp körbejártam, amikor a szimpatikus szerzetes szeretett volna velem egy képet. Akkor már én is vele. Kölcsönösen érdekesnek találtuk egymást. Namaszté! Ez a leggyakoribb üdvözlés, szanszkrit eredetű, és azt jelenti: meghajlok előtted. Elsősorban találkozáskor használják köszönésnek, de búcsúzáskor is lehet.
Ennyire ritka erre az európai utazó: a szerzetesnek pont olyan csodabogár voltam, mint nekem ő. Nem sokkal később a Sarnath Museumban imádkozó szerzetesek közül is megkérdezte az egyik, hogy honnan valósi vagyok. Európa, de jó, van egy rendtársuk, aki Kölnben élt egy ideig, az biztosan közel van. Ja, ja, innen nézve… minden relatív.
Szárnáth eldugott kincse a Spirituális Bölcsesség Kertje (Garden of Spiritual Wisdom), alig lehet észrevenni, pedig ez az a hely, ahol jóleső csöndben lehet sétálni. Szobrok, fák, árnyas park, relax, úgy általában megfelelő tér arra, hogy ne történjen semmi. A köveken egyszerű magyarázatok angolul, hogy mit jelent a karma, a dharma, a nirvána és egyéb buddhista fogalmak. A háttérben a másik régi sztúpa, a VII-VIII. században épült Chaukhandi.
Egy közeli utcában apró boltban apró gyerek, egyedül a pult mögött. Van vagy ötéves. Angolul kérdezem, van-e Tic Tac vagy Mentos. Nincs, de ad helyette valami gyömbéres cukorkát. Szerinte az sokkal jobb. Igaza van.
Még mindig nem adom fel, hogy kávézzak, nyilván most is csak halovány látszatintézkedés a forró tejbe kevert lehelletnyi neszkávé, de legalább az autentikus kulharban:
Szárnáthból aztán riksázás Váránaszi eddig nem látott részeire. Még beterveztem megnézni a Sampurnanand Szanszkrit Egyetem régi tömbjét, ami a brit gyarmati időkből származó épületek iskolapéldája. Ugyanitt, mármint valahol a campuson belül van egy archeológiai múzeum, legalábbis ezt írták az internetek. Körözök, keresem, aztán egy kedves nyakkendős felvilágosít, hogy museum is under construction, vagyis épp átépítik, de ha akarok, bemehetek megnézni. Bementem, megnéztem, élmény volt, mutatom.
Már a belvárosban járok, amikor belefutok a Kashi Ropeway építésébe. India első közösségi közlekedési célú kötélpályás rendszere a tervek szerint 2026 májusában kezdi meg működését (gyanús, hogy nem lesz kész addigra), és jelentősen megkönnyíti majd a közlekedést a város egyik legforgalmasabb útvonalán. A 3,75 kilométeres vonal a Varanasi Cantonment vasútállomást köti össze a Godowlia Chowkkal, és a jelenleg akár egy órás, zsúfolt közúti közlekedést mindössze 15-16 perces libegésre rövidíti le. Az útvonalon a két végállomás között három megállót alakítanak ki: Kashi Vidyapith (Bharat Mata Mandir), Rath Yatra és Girja Ghar.
A rendszer összesen 30 tartóoszlopra épül, ezek magassága 10 és 55 méter között van, és 153 darab, egyenként 10 személyes kabinnal működik majd. A kötélpálya napi 16 órán át fog üzemelni, maximális kapacitása irányonként óránként 3000 utas, így naponta akár 96 ezer embert is képes lesz szállítani.
És akkor a vonatozás, mert ideje visszaindulni Delhibe. A vonatom, a Mahamana Express 18:55-kor indul Varanasi Junction állomásról, és menetrend szerint másnap reggel 8:05-re érkezik Új-Delhibe. Persze késik valamennyit, de Indiában ez szinte alap. Segond, nálunk is. Az éjszakai vonatozás nagyjából 760 kilométeren át tart.
Az indiai vasúton összesen tizenegy osztály létezik, de nem minden vonaton van mindegyikből. A leggyakoribbak: az első osztály (AC1 vagy 1A) légkondicionált, 2 vagy 4 ágyas fülkéket kínál ágyneművel. Komfortban eggyel alatta van az AC2 (vagy 2A), ágyneműt itt is adnak, majd jön az AC3 (vagy 3A), ami már igényel némi elszántságot az utazótól. A legalja a Sleeper (SL), ahol már mindenki egymás hegyén-hátán. Ezek a hosszú távoú kocsiosztályok, mellette persze vannak még a sima ülőhelyesek, légkondival vagy anélkül, extrákkal vagy minden nélkül, ahol húszan igyekeznek elférni hat helyen. Szárnáth és Varanasi City állomás között tettem meg pár kilométert ilyen kocsiban egyik nap, félig a nyitott ajtóban lógva. Élmény volt az is, mondjuk úgy.
Mindkét hosszú útra (Agrából Váránasziba, illetve innen Delhibe) másodosztályra vettem jegyet, mivel a legjobb, első osztályú helyeket sokszor már hetekkel korábban elkapkodják, és én is így jártam. Azokra is csak kb. tízezer forint lett volna egy jegy, ezekre megvolt hatból. A másodosztály amúgy nem para, nagyjából az átlagos kelet-európai hálókocsisnak felel meg a XX. század végéről.
Indiában vonatjegyet venni kicsit olyan, mint egy idegőrlő stratégiai játék. Először online lefoglalod (és ki is fizeted) a jegyedet, de ez még egyáltalán nem jelenti azt, hogy fel is szállhatsz a vonatra. Kapsz egy PNR-kódot, és lehet, hogy csak várólistás vagy. (Ezt például itt lehet ellenőrizni – ez az oldal jobban működik mobilról, mint az IRCTC.) Amíg nincs megerősített helyed, addig csak reménykedsz, hogy elegen mondják le előtted. Az első utamnál nem volt ilyen gond, ám ennél a második tripnél még előző este is csak 6. voltam a várólistán. Lemondhattam volna, kereshettem volna más megoldást – például buszt –, de kivártam, hátha mások jobban bepánikolnak, és visszamondják ők. Bejött.
A kilométerek lassan fogynak, az idő rég megállt. Az utazás a végéhez közeledik.
India nem olyan hely, amire fel lehet készülni, és pláne nem olyan világ, amit meg lehet ismerni egyetlen út során. A hírhedt kasztrendszerrel például nem is szembesültem sehol két hét alatt. Annál inkább rá lehet érezni az élet itteni ritmusára.
Az utcákon egyszerre áramlik az energia és a szemét. Minden kicsit sűrűbb. A kommunikáció kiváltképp. A családok nagyon összetartanak. És miközben otthon sokszor az anyagiak köré szervezzük az életet, itt minden más kerül előtérbe.
India nem jobb vagy rosszabb. Más. Furcsán otthonos, és minden ellentmondásával együtt öröktől ismerős. Visszajövök még? Naná.
A cikksorozat korábbi részei:
Látogatás ideje: 2026. február
roziutazik.hu 