Budapest – Titkos helyek a városban
A nemzetközi buszpályaudvar előtt, az Üllői út és a Könyves Kálmán krt. sarkán emlékkő hirdeti: „Itt egykor filmgyár állt, a magyar kultúra egyik őrhelye.” Az állomás egyik eldugott sarkában egy minitárlatot is megnézhetünk a hely filmes múltjáról.
Lombhullás, mintamadár és nagy üres totálok
Állok a Népligetnél. Folyamatos a mozgás: a legkülönfélébb emberek jönnek-mennek, sietősen vagy elmélázva, zsebre vágott kézzel vagy gurulós bőrönddel. Kecskemétre tartanak vagy Krakkóba? Egy „coffee to go” mellett figyelve őket olyan érzés, mintha egy film kezdő jelenetében lennénk.
(Ezt a cikket a 9 magazinnak írtam, a szerkesztett verzió a 2021. december–januári lapszámban jelent meg Filmgyári múlt Ferencvárosban: a „Kocsedó” címmel.)
Az Üllői út és a Könyves Kálmán körút sarkán, a nemzetközi buszpályaudvar helyén 1927-től a szabadtéri Liget mozi állt, amely 1934-ig üzemelt, de már vele párhuzamosan beindult a Filmiroda filmgyára is. Ez lett ’48-ban a MAFILM II. telepe, és azon belül itt működött a Híradó- és Dokumentumfilm Stúdió, a Népszerű Tudományos Filmstúdió, a Propagandafilm Stúdió, illetve a Katonai Filmstúdió.
A harmincas évek közepétől 1963-ig – előbb Magyar Filmiroda, majd Budapest Filmstúdió néven – az első világháborús katonai barakkcsoport alapjaira épült telepen a híradókat és dokumentumfilmeket készítő vállalat játékfilmeket is forgatott.
Szakmai berkekben használatos neve, a Kocsedó egy katonai szlengből átvett szó, és a katonák egy csoportjának rémuralmát, a többiek megfélemlítését jelenti. A név maga eredetileg Kocsedo (Koje do), egy kis sziget, ahol a koreai háborúban az amerikaiak és a dél-koreai kormány hírhedt internáló tábora volt, amelyben kb. 170 000 kínai és észak-koreai hadifogoly élt, rendkívül mostoha körülmények között.
A Népligetnél tehát a MAFILM II. telepe volt, míg a MAFILM I. telepe ma is megvan és működik, ez található Zuglóban (Gyarmat utca – Róna utca), csak már nem MAFILM.
1948 előtt, ill. 1963 után ezekben a filmgyárakban önálló stúdiók működtek, amelyek az előállításhoz, forgatáshoz szükséges műszaki kellékeket a MAFILM-től bérelték. Az önálló stúdiók 1948-ig magánvállalkozók voltak (főleg mozitulajdonosok, filmkölcsönző cégek). Ezután a Hunnia Filmgyár központi irányítású állami forgatócsoportjai, ’63-tól ’90-ig állami költségvetésű, de önálló tervezési szabadsággal bíró műhelyek készítettek filmeket.
Első filmjeit a Kocsedóban forgatta Szabó István, Kardos Ferenc, Kézdi-Kovács Zsolt, Kósa Ferenc, Gyöngyössy Imre, Gábor Pál, Gaál István. És itt kezdte a pályát dokumentumfilmekkel Jancsó Miklós, Mészáros Márta, Sára Sándor, Huszárik Zoltán…
Az MTV Oly korban éltünk… című hatrészes filmjének forgatása 1965-ben. Major Tamás (gróf Bethlen István szerepében), Kovács Károly (Horthy Miklós kormányzó szerepében), Szemere Vera (Bajcsy-Zsilinszky Endre felesége szerepében) színművészek. Forrás: Fortepan
Rák József 1968 év végétől 1995 márciusáig között dolgozott a filmgyárban. Rendező-operatőr volt az egyik stúdióban. „Ez egy rövidfilmgyár volt, itt játékfilmeket nem, csak dokumentumfilmeket, szociográfiákat, oktató és ismeretterjesztő filmeket gyártottak.” Ez volt a HDF, a Híradó- és Dokumentumfilmgyártás.
A magyar mozik számára itt készített, hetente megjelenő Magyar Filmhíradó egészen addig futott, amíg a Magyar Televízióban is be nem indult napi szinten a híradózás, és nem lett mminden háztartásban tévékészülék. Akkor feleslegessé vált. Érdekesség, hogy 1948-ig külön szerkesztőségeik voltak a pártoknak.
Híres természetfilmek is készültek ebben a stúdióban, például Homoki Nagy István legendás alkotása, a Gyöngyvirágtól lombhullásig, vagy a magyar dokumentumfilm-gyártás kiemelkedő rendezőjének, Kollányi Ágostonnak a munkái.
A tudományos-ismeretterjesztő műhelyben stabilan 20-25 ember dolgozott, a stábok mindig egy-egy témához csoportosultak. Ha kicsit több munka volt, akkor más részlegekről hívtak át embereket.
Mi volt a helyzet a cenzúrával az ismeretterjesztő stúdióban? Voltak „kért filmek” a minisztériumoktól. De. Volt egy magyar tudományos tanácsadó testület, amely akadémikusokból állt, ill. a TIT-től is kaptak tanácsokat ara vonatkozóan, hogy milyen területekkel volna érdemes foglalkozni. Területekkel, nem konkrét témákkkal, ez nagyon fontos. Ezek alapján rendesen mindig volt 80-100 olyan ötlet, ami szóba jött – viszont mindebből kb. 10-et lehetett leforgatni anyagi okokból. De onnantól szabadon lehetett dolgozni.
És egy jó rendező mindig forgat valamit a fejében… Amint az Marx József könyvében (Jancsó Miklós két és több élete) olvasható: „Megragadó a Rózsafán készült riport, amely – ha részlegesen, ha megszorításokkal is – két paraszt portréját rajzolta meg. Az egyik téesz-tag, a másik egyéni gazda. Belső monológ szól a mezei szorgalmatosság képei alatt. Szekerezik a két gazda, s a néző látja is, amit hőseink mondanak. Ami a filmben új: a HDF-fiúk reális alternatívaként ábrázolják az egyéni gazdálkodást, bár a közös gazdálkodást tartják jobbnak. Egyébként is, mintha a HDF-ben kezdtk volna Jancsó Miklóst falu-specialistának tartani. Jancsó Miklós vállalta a szerepet: 1954-ben az Éltető Tiszavíz, a Galgamentén és az Ősz Badacsonyban című dokumentumfilmjei nemcsak a helyszínekkel, a tájakkal s emberievel igazolták ezt, hanem az originális népi kultúra megelevenítésével, tánccal, énekkel is.
Ebből kikerülhetetlenül baj támadt.
A Közös úton és Jancsó Miklós más falusi filmjei fegyelmi üggyé fokozódtak.”
A Könyves Kálmán körúti filmgyár történetének megkerülhetetlen alakja Nemeskürty István, aki 1959-től 1984-ig a Budapest Stúdió berkein belül 155 filmet produkált. (Ebből tizenegyet Várkonyi Zoltán rendezett.) Nemeskürtyről azt írja Marx József, „ő lett a szocialista magyar film legtermékenyebb producere. E tevékenysége kezdetéről annyit tudni, kell, hogy 1959 márciusában, amikro Révész Miklós mint főigazgató fölajánlotta neki a Könyves Kálmán körúti filmstúdió játékfilm-dramaturgiájának vezetését, a kulturális politika számára ideális vezetőnek ígérkezett.” Nemeskürty Istvánnak nagyjából az volt a feladata itt, hogy konkurencit teremtsen a Gyarmat utcai Hunniának konkurenciát teremteni.”
Aztán jött a rendszerváltás. „Perceken belül megszűntek a kapcsolatok, és a bírálatok is., ez természetesen azt is jelentette, hogy lecsökkent a finanszírozott filmek száma, nem telt bele 2 év, és megszűnt az állami keretösszeg, amit szabadon lehetett felhasználni.” – emlékezik vissza Rák József. „Volt kísérlet egy kulturális televíziós csatorna létrehozására, de ennek nagyon sokan voltak ellenérdekeltjei, keresztbe is tettek a projektnek. Végül a politika döntött úgy, hogy nincs szükség erre a filmgyárra. 1995-ben aztán mindenkinek felmondtak, megszüntették a munkaviszonyokat. De addigra már amúgy is úgy ment, hogy ha dolgozni akartál, pályázni kellett.”
A jellemző gyártási forma ekkor az lett, hogy a korábbi gyártásvezetők vállalkozóvá váltak, és létrehozták a saját kis gyártási csoportjaikat. Így új keretek között, de a régi szakemberek irányításával, pályázati pénzekből egy ideig még folyt itt a munka, sok kis stúdióban.
Rák Józsefet a Kocsedó szanálásakor a Duna Televízióba hívták (másfél évvel korábban indult a csatorna), ott folytatta a pályafutását, mint sokféle rálátással rendelkező ember, középvezetői pozícióban.
Keszthelyi Imre, a Tilos Rádió népzenei szerkesztője minden héten látja az egykori filmgyár helyszínét. A sors érdekes kanyarja ez, hiszen a Tilos most épp a Könyves Kálmán körút – Üllői út kereszteződés átellenben levő épületegyüttesében, a Pénzverdében működik.
„Harmadikos gimis voltam. A filmgyártásról nem volt sok fogalmam, de például Huszárik Zoltán neve már nem volt ismeretlen számomra. Anyukám egy barátnője varrónő volt a filmgyárban, ő protezsált be sertepertélni, így kerültem nyári melóra a Könyves Kálmán körútra, a MAFILM Katonai Stúdióba 1968 nyarán” – idézi fel Keszthelyi, aki lótifutiként ugyan nem került az alkotó folyamatok közelébe, mégis életre szóló élmény volt számára a filmgyári diákmunka. „Odze Györgyre, Öreg Györgyre jól emlékszem, no meg A Mint a madár c. produkcióra emlékszem, mert azt egy alacsonyabb szintű hölgy folyton így emlegette: mintamadár.”
Keszthelyi egyszer találkozott azon a nyáron Huszárik Zoltánnal. „Megkértek hogy fussak el a Lumumbába (ma Róna utca), és keressen meg, valamit aláíratni. Átmentem, megtaláltam. Vasvillaszemeket meresztett rám, és közölte, hogy szó sem lehet róla…”
„A szomszédban működött egy animációs stúdió. Megmutatták, hogy készül egy rajzfilm, néztem, hogyan mozdulnak meg a figurák az ókori görög vázákon. Le voltam nyűgözve.”
Ebben a rajzfilmstúdióban készültek az első színes, szélesvásznú nagy rajzfilmek, például a Macskássy Gyula rendezte A kiskakas gyémánt félkrajcárja (1951) és A két bors ökröcske (1955).
De kanyarodjunk vissza még az idén 100 éve született Jancsó Miklóshoz, aki mint „a társainál idősebb és családos ember, aki életének harmadik évtizedébe lépett, megkapta második diplomáját, és először lett munkakönyves iparos: mehetett rendezőnek a Magyar Híradó- és Dokumentumfilmgyárba, népszerű nevén a HDF-be. Természetesen a filmipar gyakorlati ismerete nélkül, mivel a főiskola sok mindenre tanította, csak nem a filmgyártásra”– írja Marx József, és később így folytatja: „A HDF-évekről Jancsó Miklós egyébként keveset nyilatkozott. Abban a több mint három évtizeddel ezelőtti (az idézett könyv 2000-ben jelent meg, tehát a ’60-as évekről van szó) Zsugán Istvánnal közösen kidekázott interjúban, amely leginkább következtetni enged erre az időszakra, szűkszavúan ennyit mondott: ‘1951-ben kaptam diplomát, s 1950-től dolgoztam az akkori Híradó- és Dokumentumfilm Stúdióban, ahol azóta majdnem negyven rövidfilmet forgattam.’
Vajon az interjú mit is szemezgethetett volna 1965 végén Jancsó Miklós addigi életművéből, amikor a Szegénylegényeket csak az év nyarán forgatta, s a film bemutatója átcsúszott 1966. január 6-ára? Az ötvenes évek kötelező feladatait aligha. Holott az szakmailag jelentett valamit, hogy Jancsó Miklósra 1952-ben rábízták a ‘munkásosztály nagy ünnepének’ megörökítését. (Az előző évi május elseje-film még anonim volt.) A Jancsó Miklós-film, az 1952. május 1. (operatőr: Hildebrand István, vágó: Rodriguez Endre) meghökkentő módon nagy üres totálokkal indult, mintha fontos lenne, hogy tudjuk, hol lesz az ünnepség, és milyen adottságok jellemzik helyszínét.”
Jancsónak később lehetősége nyílt a MAFILM II. telepen leforgatni első nagyjátékfilmjét is, az 1958-ban bemutatott A harangok Rómába mentek címűt, Gábor Miklóssal a főszerepben.
A Könyves Kálmán körúti filmgyár fölszámolása 1994-ben kezdődött, ’95-ig még készültek filmek. Ez már a MOVI, azaz a Magyar Mozi- és Videófilmgyár időszaka. A MOVI-ba tagolták a Budapest Filmstúdió mellé a Magyar Filmhíradót, a Fórum Filmstúdiót, a Katonai Stúdiót és a Reklámfilm Stúdiót is.
A sem túl sikeres, sem túl hosszú működés után aztán a földdel tették egyenlővé az egészet – szó szerint, hiszen a komplett épületegyüttest elbontották két hónap alatt.
Az egykori Kocsedó helyén, a 2002-ben átadott nemzetközi buszpályaudvar főbejáratával szemben egy emlékkövön az évszámok (1927 – 1995) mellett ez olvasható: “Itt egykor filmgyár állt, a magyar kultúra egyik őrhelye.”
roziutazik.hu 