Egyedül utazol Indiába? Nem veszélyes az? Pláne nőként? Ezeket a kérdéseket elég sok embertől megkaptam, mielőtt útra keltem. A rövid válaszom az, hogy nem, nem veszélyes. Kicsit bővebben azt feleltem valakinek, hogy ők ott nagyon sokan vannak, nem hiszem, hogy eggyel több ember igazán zavarná őket… A még bővebb válaszom pedig ez a cikk, illetve majd ennek a folytatásai.
Nem is klasszikus cikk lesz ez. Inkább feljegyzések, többé-kevésbé időrendben, ahogy útközben lejegyeztem, kiegészítve néhány hasznos vagy érdekes információval.
A címben szereplő kultúrsokk elsősorban a megérkezésre vonatkozik. India nem való mindenkinek, koszos, kaotikus, soha nem mennék oda, ilyeneket is hallottam róla előzetesen. Hogy kaotikus, arról nagyjából az első három percben sikerült meggyőződnöm, amint leszálltam a delhi reptérről a központi pályaudvarra tartó metróról. Addig ugyanis minden tiszta és rendezett volt.
Aztán ott álltam a New Delhi Railway Station forgatagában. Őrült zaj, mindenki jön-megy, na, nem úgy, mint egy pesti reggeli csúcsban, hanem összevissza, legföljebb valami belső rendet vagy indíttatást követve, önmagában kihívás átjutni az út egyik oldaláról a másikra, és persze azonnal rámrepül az összes riksás, Mam, taxi, Mam, can I help you, Mam, Mam, Mam… A telefonom végre megtalálja a jelet, a szállásom itt van a közelben, 20 perc sétát ír, elindulok. Lesz az 30 is, mert ugye néhányszor át kell mennem az úton. Kellene.
Jogos a kérdés, miért nem ülök be azonnal egy járgányba. Tudom, hogy nem drága, sőt, kikerestem előre a reális árakat, tudom, hogy a látszat ellenére gyorsan tud haladni, de… Őszintén szólva, elsőre szeretek mindenhol gyalogolni egy jót, gyorsan tájékozódom, nem gond, és azonnal minden érdekel, milyenek az utcák, emberek, boltok, meg persze, hol lehet inni egy jó kávét (spoiler: nem Indiában).
Namaszté! Megérkeztem. Paharganj negyed. Itt van a szállásom a káosz kellős közepén. A Népszínház utca ehhez képest a Champs-Élysées.
A kötéltáncosról majd mutatok többet a videóban, ha elkészül.
Egy nap Indiában tartózkodás után már egész jól le tudtam pattintani az önjelölt “segítőket” az utcán, bár azon a ponton egy kicsit elállt a szavam, amikor egy kiscsávó azt ajánlgatta, hogy csinál rólam egy szelfit...
Eljöttem megnézni, hogy vannak a mókusok. A gondolkodós képet egy angol srác csinálta, azon röhögtünk, hogy az ő telefonja is tele volt mókusos képekkel. Érted, átutazza az ember a fél világot, eljön a Vörös Erődbe, és mi a legfontosabb? A mókusok! Vessetek eléjük.
A Vörös Erőd mogul központból lett brit katonai bázis, majd India függetlenségének egyik szimbóluma. Világökörség kihagyni. A mogulok nem egy nép volt, hanem egy uralkodódinasztia, mongol–török eredettel. A dinasztiát Bábur alapította a XVI. században, és Indiában perzsa nyelvű, muszlim udvari kultúrát alakítottak ki. A mogul építészet a perzsa és az indiai építészeti stílusok ötvözésével jött létre.
A fő rezidenciájukként szolgáló Vörös Erőd építését Sáh Dzsahán mogul sah (1592-1666) rendelte el 1639. május 12-én, miután úgy döntött, hogy a mogul birodalom fővárosát Agrából Delhibe helyezi át. Az erőd tervezését Ustad Ahmad Lahorinak tulajdonítják, aki a Tádzs Mahal építésze is volt (amit felesége emlékére emeltetett Sáh Dzsahán, de erről majd a következő részben).
A perzsa Nadír sah 1739-ben megszállta a várost, az erődöt kifosztották, kincseit lerabolták. A Vörös Erőd a brit uralom idején laktanyaként szolgált, miután az 1857-es felkelés leverése után a britek átvették az irányítást, és sok részt lebontottak vagy átalakítottak. Az épületegyüttes lejtmenete egyben a mogul hatalom végét is jelképezte, mivel az utolsó mogul császárt, Bahadur Shah Zafart innen száműzték. 1947. augusztus 15-én Jawaharlal Nehru, India első miniszterelnöke a főkapu, a Lahori Gate fölött felvonta az indiai zászlót, ez azóta is hagyomány.
Raj Ghat Gandhi emlékhely: 1948-ban itt hamvasztották el Mahátma Gandhi földi maradványait. A fekete márvány emlékmű egyszerű kialakítása Gandhi szerénységét jelképezi, rajta a „Hé Rám” („Ó, Istenem”) felirattal, amelyet a hagyomány szerint halála pillanatában mondott. A parkosított emlékhely a látogatók és a tisztelgő állami vezetők egyik legfontosabb zarándokhelye Delhiben.
Gandhinak egyébként máig akkora kultusza van, hogy az összes papírpénzen is az ő arcképe látható, címlettől függetlenül.
A következő napot szent napnak nevezem el. (A holy day on my holiday!) A Jama Masjidban kezdek, ezt követi a Swaminarayan Akshardham, majd a Lótusz-templom.
Az Ó-Delhiben álló Jama Masjid az egyik legnagyobb mecset Indiában. Ezt is Sáh Dzsahán mogul uralkodó építtette az 1600-as évek közepén. A nőknek fel kell venniük egy hosszú köpenyruhát. Tér, levegő és tisztaság, amint azt a mögöttem elhaladó vödrös csávó is jelzi – a szagos kuszaság a kapukon kívül marad.
A belépő 400 rúpia, de 500-at kell fizetni… A felár talán a talár. De ez csak a külföldiekre vonatkozó ár, mindenhol az a jellemző, hogy az indiai állampolgárok jóval olcsóbb, egészen jelképes összeget kell fizessenek, akár csak a tizedét a külföldi jegyárnak. De az se magas világviszonylatban: 500 rúpia kb. 1800 forint (1 INR = 3,64 HUF 2026. márc. 17.).
Az Új-Delhiben található Swaminarayan Akshardham egy mandir (hindu templom), valamint spirituális és kulturális központ. Az “isten örök otthona”, az áhítat, a tisztaság és a béke helyszíne.
A hagyományos stílusú komplexum 2005-ben készült el, a mestereken kívül 8000, a világ minden tájáról érkezett önkéntes dolgozott rajta. Volt min: a mandirban 234 aprólékosan faragott oszlop, 9 díszes kupola és – nem elírás! – húszezer szobor van. A templom homokkőből és márványból épült, 43 méter magas, szélessége 96, hossza 108 méter. Ahogy ismertetőjükben írják, “szerény tisztelgés” Bhagwan Swaminarayan (1781–1830), valamint a hinduizmus avatárjai, istenségei és nagy bölcsei előtt.
A kedvenc részletem a templom falán körbefutó, életnagyságú elefántszoborsor. A régi templomokban látható ismétlődő díszítés helyett itt elefántos történetek, tanmesék jelennek meg. Több száz méternyi kőből szobort 3D-képregény.
A belépés ingyenes, fényképezni nem szabad bent, mobilt, kamerát, minden kütyüt le kell adni. Viszont van fotópont helyi fényképésszel, ill. árulnak képeslapokat is, ezekből hoztam párat.
A Lótusz-templom a bahá’í vallás imaháza. Lótuszvirágra emlékeztető formája miatt a város egyik kiemelkedő látványosságává vált. Mint minden bahá’í imaház, a Lótusz-templom is nyitva áll minden ember előtt, vallási hovatartozástól vagy bármi más feltételtől függetlenül. Az épület 27 szabadon álló, márvánnyal burkolt „sziromból” áll, amelyeket hármas csoportokba rendezve kilenc oldal alkot. Kilenc kapu vezet a 34 méter magas, 1300 ember befogadására alkalmas központi csarnokba.
Tervezője az iráni származású építész, Fariborz Sahba volt. A Lótusz-templom alapkövét 1977-ben tették le, felszentelésére 1986. december 24-én került sor. Az avatási ünnepségen mintegy nyolcezer bahá’í hívő vett részt 107 országból. A templom 1987. január 1-jén nyílt meg a nagyközönség számára, és már az első napon több mint tízezer látogató érkezett.
A bahá’í vallás tanítása szerint az imaházak olyan helyek, ahol minden vallás követői összegyűlhetnek elmélkedni és imádkozni. Az istentiszteleteknek nincs előírt rendje, rituális szertartásokra sem kerül sor. Az imaházban nemcsak a bahá’í vallás szent irataiból, hanem más vallások szent szövegeiből is lehet olvasni, bármilyen nyelven.
A Lótusz-templom melletti bahá’í múzeumban önkéntesek dolgoznak. Egy iráni férfival elegyedek szóba, aki nagyon megörül, hogy végre beszélhet valakivel németül. Miután tisztáztuk a származásomat, feleségével együtt azonnal nekiáll nekem magyar nyelvű prospektust keresni. És talál!
Pár nap után buszra szállok, elhagyom Delhit más (valljuk be: szebb vagy izgalmasabb) városok kedvéért, de hazaindulás előtt még visszatérek másfél napra, amibe még belefér néhány nevezetesség, meg persze az egész indiai időm alatt halogatott vásárlások. Nem akartam semmi plusz cuccot cipelni magammal végig a fél országon. Egyetlen hátizsákkal vágtam neki az útnak ugyanis. Ha legközelebb jövök, egy váltás ruhánál több nem lesz nálam. Mármint induláskor… De a táskám helyett inkább nézzük, az időmbe mi még fért bele:
Az Agrasen Ki Baoli egy 60 méter hosszú és 15 méter széles történelmi lépcsős kút, a Connaught Place és a Jantar Mantar közelében. Bár nincsenek ismert történeti források arról, hogy ki építette a kutat, úgy tartják, hogy eredetileg az Aggarwal közösség tagjai alakították ki ősük, Agrasen tiszteletére. A ma látható építészeti jegyek arra utalnak, hogy a létesítményt a XIV. században újjáépítették.
A lépcsős kutak a mélybe vezető, szimmetrikusan kialakított lépcsősorokkal biztosították a hozzáférést a talajvízhez még száraz időszakokban is. Ezek a gyakran gazdagon díszített építmények nemcsak praktikus vízforrásként szolgáltak, hanem közösségi és vallási térként is fontos szerepet töltöttek be.
Szikhes talajon: Gurdwara Bangla Sahib. A szikhizmus pandzsábi eredetű vallás, a XV. század végén keletkezett, 25-30 millió követője van.
A templom mellett van a Baba Baghel Szikh Múzeum. Névadója, valamint Jassa Singh Ahluwalia vezetésével a szikhek 1783-ban elfoglalták Delhit és a mogul hatalom jelképének számító Vörös Erődöt, de végül kiegyeztek a mogul uralkodóval: csapataik kivonulnak a városból, de a szikh jelenlét és vallási jogaik megmaradnak. Ekkoriban összesen tíz gurdwarát (szikh templomot) emeltek, ezek egyike a Bangla Sahib.
A szikhek hagyományosan megvendégelnek mindenkit, aki betér hozzájuk. Amit a kezemben tartok, az a karah parshad (írják kada prasadnak is), sűrű kásapuding, egyfajta halwa, ami az isteni kegyelmet és az egyenlőséget szimbolizálja. Egy rész teljes kiőrlésű liszt, egy rész ghí (tisztított vaj), egy rész cukor, mindössze ezekből főzik. Finom és laktató.
A múzeumban további jeles személyiségek történetét is meg lehet ismerni, ott van például Mai Bhago, a szikh történelem első nőalakja, aki fegyverrel harcolt a mogulok ellen (1705). Velük hosszan tartó, súlyos volt a konfliktus. Bhai Mani Singh úgy halt meg, hogy 1734-ben Zakaria Khan, Lahore mogul kormányzója feldaraboltatta. Bátyja szintén mártírhalált szenvedett, őt egy megfőzték egy üstben. Mindezek tükrében nem csoda, hogy a szikhizmus szimbóluma, a khanda is meglehetősen harcias… ☬
Séta a kormányzati negyedben. Az India-kapu, amelyet korábban Összindiai Háborús Emlékműnek neveztek, egy jelentős háborús emlékmű a végeláthatatlan, hivatalosan Kartavya Path néven ismert ceremoniális tengely keleti végén. Az emlékmű az Indiai Hadsereg 74 187 katonájának állít emléket, akik 1914 és 1921 között haltak meg az első világháborúban Franciaországban, Flandriában, Mezopotámiában, Perzsiában, Kelet-Afrikában és Gallipolinál, valamint a harmadik angol–afgán háború során. Az emlékművet Edwin Lutyens tervezte; formavilága az ókori római diadalívekből merít ihletet, és gyakran hasonlítják a párizsi Diadalívhez, ahonnét ugye a Champs-Élysées indul, csak hogy teljes legyen a kép, ha már egyszer emlegettem.
Humájun császár síremléke nekem most kimaradt (biztos lesz még rá alkalmam életem során), mert inkább kimentem a várostközponttól elég messze található Kutub Minárhoz, aminek a környékén csak egy dolgot sajnáltam, hogy már mentem bele az alkonyba, ami jó fényeket adott a fotóimhoz, de a közelben található eunuchtemetőhöz sötétedés után már nem volt értelme elindulni.
Na, de a Kutub Minár (Qutb Minar)! Ez Delhi egyik legismertebb műemléke és a világ legmagasabb téglából épült minaretje. A 73 méter magas torony építését a XII. század végén kezdte el Qutb-ud-din Aibak, a Delhi Szultánság első uralkodója, és utódai fejezték be. Az elhúzódó munkálatoknak köszönhetően különböző stílusjegyek keverednek rajta, miközben falait gazdag faragások és kalligrafikus díszítések borítják. Ma az UNESCO világörökség része.
Riksával vissza a metróig, metróval Paharganjba. A riksást sikerül meggyőznöm, most ne vigyen el egyetlen bazárba se… Az általános árképzést nevezzük rugalmas kompromisszumnak. Ők is tudják, én is tudom: amit nekem 100-ért adnak, az egy indiainak 30-ba kerülne, nekem meg otthon 300-ba, így aztán mindenki elégedett.
Víz: csak palackozott! Ami a csapból jön, azt még fogmosáshoz se. Gyümölcs megmosása is csak palackból. Meglehetősen gyakran kenegetem a kezem fertőtlenítő géllel is. Utcai árustól csak olyasmi, ami a szemem láttára forrt fel vagy sült fortyogó olajban. Mondj nemet a jégkockára is, javasolja sok utazós oldal. Ezt én nem éreztem valós problémának: nem is láttam jégkockát.
Jó, nem iható a csapvíz, de ilyen selymes talán még soha nem volt a hajam. Nem véletlenül szoktak expat csoportokban panaszkodni az Európába érkező indiai lányok, hogy úgy érzik, tönkremegy a hajuk a vizünktől.
A helyiek gyakorlatilag bárhol és bármikor leszólítanak, de kedves, barátságos, igazán érdeklődő szerencsére több van, mint erőszakos tukmáló (legalábbis én ezt tapasztalom; valószínűleg egy turistabuszról leszállva, hidrogénszőkén picsasortban téblábolva mások lettek volna az interakciók). És hát van egy csomó ember, akivel nyugodtan beszélhetek magyarul. Mármint, ha csak hindiül tud, akkor minek erőltessem az angolt…
Azt már indulás előtt tudtam, hogy hova nem fogok menni biztosan. Például Mumbai legnagyobb szegénynegyedébe, mert attól kissé hányingerem van. Nem a szegénynegyedektől, hanem az utazó influenszerek nyomorpornós bejelentkezéseitől, ami csak nekik hajt hasznot, ill. még valamennyire a mumbai tour guide-oknak, akik “egyéni”, “különleges”, csak-neked-túrákra viszik őket.
Mindez persze nem jelenti azt, hogy a képeimen nem látsz szegénységet, szemetet… Ez van. Mindenhol vannak ilyen részek, a világörökségi nevezetességek tőszomszédságában is, nem beszélve az állomások környékéről, bazárokról. Mondjuk, ez pont egy rendezettebb bazár:
De por, az mindenhol van bőven. A Delhi egyik nevezetességének számító fűszerpiacon valahogy az volt az érzésem, hogy ha itt vásárolok, akkor minden gramm fűszerre ugyanannyi egyéb más részecske jut… Inkább egy boltban vételeztem pár ízt.
Fontos zsákmányom a javitri (angolul mace, sokszor így van feltüntetve) amiről szerecsendióhéjban azt tudom elmondani, hogy a látszat ellenére nem a szerecsendió virága, hanem a szerecsendió (Myristica fragrans) termésének vöröses-narancssárga színű, hálószerű burka, amelyet kb. két hétig szárítanak, majd fűszerként használnak.
Folyt. köv.!
Látogatás ideje: 2026. február
roziutazik.hu 